Bevezető

Sziasztok! Egy újabb blogom, tudom unalmas vagyok mint a bűn, de én ezt akkor is imádom. Remélem tetszeni fog nektek a blogom. Xoxo: Pinky

„Olivia Stadford élt: 1994. április. 6. – 2012. március. 19.

Örökké bennünk élsz! Mindig a mosolyod a hangod a nevetésed, és a jó kedved!

Vigyázz ránk onnan föntről!„

Nicole:

Csöndesen sétáltam a könnyes zsebkendőmet szorongatva a poros temetői úton, ami a parkoló felé vezetett. Amikor valaki belém kapaszkodott. Tudtam hogy Ő az, de nem akartam megszólalni. Jó volt ez a csönd.

-         Hiányozni fog.- suttogtam végre nagyon halkan, mert tudtam, hogy meg fog ijedni. Így is kicsit összerezdült.

-         Egy idő után minden könnyű lesz. És akkor már nem fog annyira fájni. De addig fájni fog. – szorította meg finoman a kezemet.

-         Tudom.. – sóhajtottam mélyet. Bodza a lábunk mellett lassan a mi ütemünkben jött. Tudta hogy a bátyám hogyan halad, ő volt az egyetlen támasza. Óvatosan kinyitottam az anyós ülés felőli ajtót és megvártam, amíg először beugrott a Labrador  a kocsiba, majd besegítettem a bátyámat is, bár tudtam utálja ha segíteni akarunk neki. Imád mindent egyedül megcsinál még akkor is mikor megtörtént vele ez a szörnyűség. Míg mások úgy gondolják hogy a vakok sokkal több segítségre szorulnak rá, ő még is olyan talpra esett és önálló volt. Én nem tudom én már biztos össze roppantam volna, ha velem ilyen baleset történik. Beültem a vezető ülés felőli oldalra, és csak néztem magam elé és fogtam a kormányt.

-         Akkor irány London? – tapogatta ki a kutyája fejét és a fülét vakargatta

-         Igen. Új élet, új környezet, új atmoszféra. Nekem most erre van szükségem.

-         Ha tényleg így gondolod támogatlak. – küldött felém egy halovány mosolyt.

-         Akkor hát irány London.- fordítottam el a kulcsot az indítóba és felbőgött a kicsit régebb fajta Toyota motorja. 

 London, vigyázz mert megyek!

Lehet hogy a búcsú a legfájdalmasabb de utána kezdődhet minden  jó..

-         Kicsim vigyázz magadra jó? – nézett rám anyám könnyes szemekkel, én pedig megöleltem.

-         Rendben anyu. Szia bátyus.- léptem Georg elé, és finoman megfogtam a karját, mire ő erőteljesen magához húzott, és arcát a hajam közé a nyakamba fúrta én is ezt tettem volna ha nem vagyok ennyire kicsi. – Beszélünk minél előbb jó? – suttogtam a vállába

-         Remélem is Törpe. – mosolygott megint csak majd hátrébb botorkált, és nyomott egy csókot az arcomra. Végül apuhoz léptem oda.

-         Vigyázz magadra, azért mert Tom-hoz mész még nem azt jelenti, hogy rögtön be is pasizz oké? – vigyorodott el, ezt bírtam benne. Mindig viccelődött. Ő neki a nyakába borultam, mivel fölugrottam és fölcsimpaszkodtam. Az egész családba csak én sikerültem ilyen picikére.

-         Jól van apu. Na de én indulok, mert lekésem a gépet. Vigyázzatok ti is magatokra. Bodza te pedig figyelj Georgra jó? – vakartam meg a fekete kutyus fülének a tövét, majd integetve léptem be a terminál kapuján. Mélyet szippantottam még utoljára a Magdeburgi levegőből, és magam elé suttogtam.

-         London vigyázz, mert megyek!