 |
| Zene |
Megbabonázva néztem az előttem elterülő, hatalmas tömeget.
Tudtam, hogy egyikük sem méltat egy pillantásra sem, mégis úgy éreztem minden
szempár rám szegeződik. Lesimítottam a szoknyámat, eltűrtem a szemembe hulló,
göndör hajamat, majd magabiztosan elindultam. Persze csak azt hittem, hogy
önbizalommal telve lépkedek. Valójában csetlettem-botlottam, nem vettem észre a
lábam előtt elterülő papírgalacsinokat, amik keményre gyűrve várták, hogy mikor
esem el bennük. Szerencsére egyszer sem kötöttem ki a földön, viszont elég nagy
feltűnést keltettem azzal, hogy úton-útfélen megbotlottam a saját lábamban, amivel
hangos, vihogó nevetést váltottam ki néhány szőke, tökéletes alakú, jól
manikűrözött lányból. A suli libái. Gondoltam
gúnyosan, de nem igazán érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Nem az ő
tetszésüket akartam elnyerni. Már hozzászoktam a sok, hasonló kaliberű lányhoz,
hisz ilyenek mindenhol vannak. Nem lehet kikerülni őket, akkor sem ha nagyon
igyekszel. Folyton megtalálnak, a legrosszabb pillanatban, készen arra, hogy
porig alázzanak, ezzel növelve a tekintélyüket, és rombolva az áldozat amúgy
sem magasra ívelő népszerűségét, ami lássuk be, igencsak számít egy
gimnáziumban.
Gyorsan elkaptam róluk a tekintetemet, mert tudtam, hogy ha
meglátnám milyen megvető tekintettel vizslatnak, fognám magam, és észvesztve
rohannék ki az épületből, amit nemigen lehetne érett viselkedésnek nevezni.
Pedig be kell bizonyítanom magamnak, hogy helyt tudok állni itt, akármi is
történjék. Felőlem ez az egész kóceráj a fejünkre eshet, én akkor is
magabiztosan, és büszkén lépnék ki rajta. Az a fontos, hogy a legkínosabb
helyzetben is nyugodt maradjak. Nem szabad pánikba esnem, különben még
arcpirítóbb jelenetbe csöppenek, a saját hibámból.
Csakis előre néztem. Éreztem ugyan, hogy néhányan rám
pillantanak, de hát mindenhol megnézik kicsit az új lányt, nem? A friss húst,
akit meg lehet szívatni. A fiúknak nyílván csalódást okoztam megjelenésemmel.
Bizonyára egy hosszú lábú, nagy mellű szőkeciklont vártak, nem engem. Én
ugyanis a legnagyobb jóindulattal sem nevezhettem magam szépnek. Barna, vállig
érő, göndör hajammal semmit sem tudtam kezdeni, még kifésülni is nehezemre
esett, így reggelente csak szimplán megráztam a fejem, és kész is volt a
frizurám. Egyesek szerint jól áll, ha lófarokba kötöm, de olyan nehéz egy
helyre varázsolni minden tincset, úgyis mindig kilóg egy-két göndör lokni,
ráadásul a fejem tetején, így inkább bele sem szoktam kezdeni.
Ami a hajam után a legjobban zavart, az a magasságom. Vagyis
a nem létező magasságom. A magam
százhatvanöt centijével igencsak eltörpültem a suli folyosóján a két méteres
focisták, vagy a modellalkatú- és magasságú
lányok között. Nem rendelkeztem formás, hosszú lábakkal, s a nőiességem méretei
is aggasztottak. Hogy valami jót is említsek magamban, attól nem kellett
tartanom, hogy azzal szekálnak, hogy kövér vagyok. A hasam lapos, a csípőm
pedig pont megfelelően gömbölyödött, a mellem csekély méreteihez képest.
Miután sikeresen, és élve túljutottam a tömegen, egy
szempillantásnyi időre elöntött a megkönnyebbülés. Aztán rájöttem, hogy még
korántsem vagyok túl a nehezén. Ha a folyóson átmenvén nem ettek meg reggelire,
akkor az új osztálytársaim fognak bekebelezni, amiért megzavarom nyugalmas
életüket felbukkanásommal. Igaz, én nem zavarok sok vizet, azért egy új diákot
nem szoknak meg egyhamar a többiek. Ezt sajnos tapasztalatból tudom. Kismillió
költözésünk alatt volt időm rájönni erre a tényre, ami bizony az összes újonnan
érkezettet elkeseríti. Ha még él bennük a remény egy kis szikrája, az hamar
elalszik, miután megpillantják diáktársaik mogorva arckifejezését, és
ellenséges méricskélését. Abban a pillanatban nem vágynak másra, minthogy
biztonságban, és egyedül lehessenek a szobájukban, távol az iskola területétől.
Úgy ahogy most én…
Vettem egy mély lélegzetet. Menni fog. Menni fog, nem kell kétségbe esni. Biztattam magamat, s
egy kis időre el is hittem, hogy nem lesz semmi baj. Miután megbizonyosodtam
arról, hogy a megfelelő terem előtt állok, megragadtam az ajtókilincset, s
behunyt szemmel lenyomtam. A terem dugig volt diákokkal. Néhányan a padokon
ültek, hangosan röhögve beszélgettek egymással, míg mások csendesen helyet
foglaltak a székükön. Mikor beléptem egy másodpercre mindenki felém nézett,
majd nem törődve érkezésemmel, folytatták megkezdett tevékenységüket.
Egy ideig bizonytalanul álltam az ajtóban, tekintetemmel egy
üres hely után kutattam. Szerencsére senki nem törődött velem, túlságosan el
voltak foglalva a saját kis világukkal, amibe én nem tartoztam bele.
Észrevettem egy, a „menőktől” megfelelő távolságra eső, üres helyet, s a
nyakamat behúzva elindultam a pad felé. Igyekeztem nem nekimenni senkinek, arra
is vigyáztam nehogy felborítsak valakit, netalán egy gyanútlanul üldögélő új
osztálytársam nyakába borítsam a tejeskávémat, amit suli előtt szereztem be egy
közeli kávézóból. Miután épségben helyet foglaltam, óvatosan körülnéztem a
teremben. Senki nem törődött velem, s nem tudtam ezzel mit kezdjek. Talán nekem
kéne odamennem valakihez beszélgetést kezdeményezni? Szimpatikus, hozzám
hasonló arcok után kutattam a szememmel, aztán lemondtam az ötletről. Mi
értelme? Pár hét, legfeljebb egy hónap után úgyis továbbállunk, felesleges
lenne hosszú ideig tartó barátságot ápolnom valakivel, hisz előbb-utóbb
megszakadna a kapcsolat. Mindig ez történik. Megkedvelek valakit, a következő
pillanatban pedig a szüleim közlik velem, hogy költöznünk kell.
Elővettem a táskámból az órarendet, s megállapítottam, hogy
irodalmam lesz. Ezt a tantárgyat legalább szerettem, s ha az Üvöltő szeleket
vesszük, mint az előző sulimban, tökéletes lesz ez az óra. Azonban, mikor
becsengettek és Mrs. Torricelli, az irodalomtanár belibbent a terembe, olyan
légiesen, mintha egy középkori bálba igyekezne, ráeszméltem, hogy ők már vagy
két hete befejezték a könyvet, és rátértek Shakespeare munkásságára.
Szerencsére képben vagyok a Rómeó és Júliából, a Hamletet pedig már többször
elolvastam és tanultam, tehát nem leszek nagyon lemaradva.
A tanárnő vagy nem tudott új diák érkezéséről, vagy nem vett
róla tudomást –úgy, mint az osztálytársaim. De ez nem is volt baj, már untam a
sok bemutatkozást.
— Hiába kiváló darab, azért akadnak hibák a Rómeó és
Júliában. — A tanárnő tekintélyt parancsoló megjelenését csak fokozta azzal,
hogy úgy járkált körbe az osztályteremben, mintha a legutolsó porszem is az ő
tulajdonát képezné. Megállt az asztalom előtt, amit csodáltam, tekintve, hogy a
terem legtávolabbi sarkában gubbasztottam.
— Mondjon egy példát, Miss…— ránézett a lapjára — Haust!
Nagyon nyeltem.
— Mindketten úgy ugrottak bele a köztük lévő szerelembe,
ugyanakkor ez csak egy fellángolás volt, amiért az életüket áldozták. Az író
több időt adhatott volna számukra, hogy megismerjék egymást, mert így mondhatni
feleslegesen oltották ki az életüket egy szinte ismeretlen ember miatt. —
Megnyaltam a számat, s izgatottan vártam Mrs. Torricelli reakcióját, miközben a
velem párhuzamosan lévő padban ülő srác füttyentett egyet. Leszegtem a fejem,
de a szememet a tanárnőn tartottam.
— Ez is egy szempont Miss. Haust, nem is rossz kezdésnek —
mosolygott rám, s én azonnal láttam, hogy ezt nem gyakran csinálja. Néhányan a
teremben morogni kezdtek. A tanárnőt elnézve ez azért lehetett így, mert
ritkaságszámba ment, hogy megdicsér egy diákot, s én az „újonc” már az első
órán elnyertem ezt a „megtiszteltetést”. Mégis, valahogy nem örültem neki, mert
ez azt jelentette, hogy nulláról lecsúsztam mínusz egyre az osztálytársaim
szemében, s jobban kell igyekeznem, hogy befogadjanak. Éppen ezért az óra további részében inkább
csendben meghúztam magam.
A teremből kifelé menet ismét igyekeztem barátságos arcok
után kutatni, de mindenki a fejét leszegve igyekezett a következő órájára,
páran kis híján fel is löktek, így behúzott nyakkal igyekeztem a szekrényem
felé. Hamarosan vége lesz. Remélhetőleg
anyáék a jövő héten drámaian bejelentik, hogy csomagoljunk, mert sajnos
költözünk. Makacsul erre gondoltam, hátha valóra válik a kérésem.
Szerencsére apát gyakran helyezik át egyik helyről a másikra, s tulajdonképpen
ennyi erővel lakókocsiban is tengethetnénk napjainkat.
Fáradtan a szekrényemnek dőltem, megnéztem hol, és mi lesz a
következő órám, majd a vállamra vettem a táskám, és a szemközti mosdóba
tartottam, abban a reményben, hogy ott biztonságosan meghúzhatom magam a
szünetben. De amint betettem a lábam a feltűnően tiszta lányvécébe
legszívesebben visszafordultam volna, viszont nem akartam hülyét csinálni
magamból, így bementem az egyik fülkébe. A dolgom végezte után, mikor épp kezet
mostam még mindig ott voltak. Egy szőke és két barna hajú lány beszélgetett az
egyik fülke előtt, azok a kis libák, akik reggel kinevettek engem. Most is
megvetően méregettek, de én igyekeztem nem törődni velük. Már nyitottam volna
ki az ajtót, mikor az egyikük utánam szólt.
— Te vagy az új lány, igaz? — Lassan megfordultam. A szőke
lány karba tett kézzel méricskélt, és várta a válaszom.
— Igen… A nevem Courtney —válaszoltam, s a hangom egy
kisegér cincogásának tűnt. Én szívem szerint itt lezártam volna a csevejt, de a
szőke folytatta az ismerkedést, s valami azt súgta, nem kedvességből teszi.
—Én Nicole vagyok, ők pedig Simone és Wendy. —A másik két
lány felé bólintottam, majd ismét a kilincs után nyúltam. Időben kijutottam a
mosdóból, így a szőkének nem volt esélye újabb kérdést feltennie, amiért hálás
voltam, hisz szavaiból áradt a megvetés.
Tanítás után igyekeztem a lehető leggyorsabban elhagyni az
iskola területét. Villámsebességgel pakoltam a táskámba az utolsó órám után,
ami történelem volt, tehát alaposan lefárasztott, ahogy az is, hogy be kellett
mutatkozom mindenki előtt. Mondanom sem kell, Nicole és pincsikutyái
kapva-kaptak az alkalmon. Végig ásítoztak, sugdolóztak, s mikor a helyemre
igyekeztem, az egyikük kitette elém a lábát, amit én szerencsésen kikerültem,
majd vetettem rá egy lesújtó pillantás, mire mindhárman nevetni kezdtek. Istenem add, hogy mihamarabb elmehessek
innen! Elmondhatatlanul örültem a
kicsengetésnek, s én voltam az első, aki elhagyta a termet. Mivel szinte futva
tettem meg a padom és az ajtó közti távolságot, ráadásul szokásomhoz hűen nem
figyeltem a lábam elé, megbotlottam a küszöbben, feldöntve valakit, aki épp
elment a terem előtt, s nyílván arra vágyott legkevésbé, hogy valami idióta
tyúk nekimenjen.
— Ne… Ne haragudj — mondtam neki szabadkozásképpen, majd
gyorsan feltápászkodtam, és folytattam utam végig a folyosón a kijárat felé.
— Hé, várj! — Nem akartam a szemrehányását hallgatni, amiért
nekimentem, így nem figyeltem rá, nyugodtan sétáltam tovább. Majd lépteket
hallottam magam mögül, úgy, mintha valaki futna, s nem sokkal később egy kéz
megfogta a vállamat és maga felé fordított.
— Szia — köszönt nekem a srác, akit az imént ejtettem el.
Tekintetében nem láttam a dühöt, inkább kíváncsiságot véltem felfedezni.
— Szia. — Tudom, hogy udvariatlanság volt, de én már
fordultam is vissza. Ő azonban mellém lépett, s velem együtt sétált.
— Te vagy az új lány, igaz? — nézett felém — Hogy is hívnak?
Bocsi, a reggel olyan régen volt.
Alaposabban végignéztem. Kócos, barna haj, és pimasz mosoly.
Ő is Mrs. Toricelli irodalomórájára járt, velem együtt.
— Courtney Haust — válaszoltam.
— Lucas — vigyorgott rám — Elkísérhetlek a parkolóba?
Igazság szerint nem vágytam társaságra, de bunkó sem akartam
lenni, így lassan bólintottam mire ő, ha lehet még szélesebben elmosolyodott. A
parkolóba menet különböző kérdéseket tett fel. Érdekelte, hogy honnan jöttem,
mi a kedvenc tantárgyam, megkérdezte hogy tetszik a suli, majd szerencsére
odaértünk a kocsimhoz. Pontosabban a kocsinkhoz, mivel nem az enyém volt, hanem
közösen használtuk a családban. Mivel csak egy autónk volt, okosan be kellett
osztanunk, hogy mikor ki használja. Apának korán be kellett érnie a
munkahelyére, nem tudott volna elhozni, így ő egy kollégájával ment el, ránk
hagyva a kocsi kulcsot. Anya még nem talált itt munkát, a napot arra szentelte,
hogy „belakja” a házat, azaz hatalmas kupit csinálva berendezkedjen. Csak
remélni mertem, hogy az én dobozaimhoz nem nyúlt hozzá, különben biztos, hogy
semmit sem fogok találni, mire hazaérek. Az egyetlen hátránya annak, hogy én
használom a kocsit az, hogy meg kell várjam az öcsémet, de kibírom azt a tíz
percet.
A kis piros BMW-hez érve odafordultam Lucashoz.
— Hát… Akkor én megyek is, szia. — Előhalásztam a táskámból
a kulcsot, s kinyitottam a vezetőülés felőli ajtót, majd beszálltam.
— Szia, még látjuk egymást — kacsintott rám, én pedig
halványan elmosolyodtam. Szerencsére mögötte felfedeztem az öcsémet, s miután beszállt
beindítottam a motort, majd elhajtottam.
Timothy röviden elmesélte a napját, s a maradék utat azzal
töltötte, hogy teljes hangerővel hallgatta az mp4 lejátszóját, így szükségem
sem volt a rádióra, habár nem tetszettek az ő zenéi, helyette az útra
figyeltem. Az egyik piros lámpánál tekintetem egy közeli zsákutca felé tévedt.
— Maradj a kocsiban — szóltam az öcsémnek kihúzva füléből a
fülhallgatót, mire ő értetlenül pislogott rám. Kiszálltam, és igyekeztem minél
hamarabb a járdára érni, mivel körülöttem az összes autóból felháborodott
kiáltás valamint dudaszó hallatszott ki. Timothy is utánam kiabált, de nem
törődtem vele. Elértem a zsákutcát, ami nem volt túl hívogató. Bűzlött a
szemeteszsákoktól és még kitudja mitől, tehát ha nem akartam tönkretenni a
szaglásom igyekeznem kellett. Kétségbeesetten körbenéztem, hátha látok egy
rendőrt, egy biztonsági őrt, akárkit aki segíthet. De úgy tűnt egyedül voltam,
senki sem volt az utcán, a kocsik pedig nem álltak meg, mentek tovább nyugodtan.
Dudaszót hallottam, amik egyre erősödtek, majd káromkodó hangok vegyültek
zajukba. Egyik vezető sem örült a ténynek, hogy az út közepén álltam meg, így
kikerülték a kocsit, az öcsém pedig egyre hangosabban kiabált utánam.
Felesleges lett volna hívnom a rendőrséget, mire kiérnek, már semmit sem
találnak itt. Úgy döntöttem a kezembe veszem az irányítást, ami egy ilyen
szerencsétlen lány számára, mint én, nem éppen a legjobb döntések közé
tartozott, de nem tehettem mást, nem hagyhattam ezt.
— Hé! —A lehető leghangosabban kiáltottam, és az alak felém
fordult, ellökve a rémült, remegő lányt maga mellől. Mikor a köpcös, szürke
sapkás férfi felém indult, beláttam, hogy ez finoman szólva is szar ötlet volt.
Mégis hogy képzeltem? Kétségbeesetten körülnéztem, közben fél szememet a nem
épp barátságos alakon tartottam, és lassan hátrálni kezdtem. Már épp
segítségért kiáltottam volna, mikor a férfi hirtelen megállt, majd egy nagy
puffanással a földre esett. Felvont szemöldökkel, értetlenül bámultam élettelen
testét.
— Nyugi, nem halt meg.— A hang irányába fordultam. A
valószínűleg ájult férfi mögött az a lány állt, akit pár másodperccel ezelőtt
még szándékomban állt megmenteni. Hát fordult a kocka, éppenséggel ő mentette
meg az én irhámat. Kezében egy hatalmas botot tartott, azzal üthette agyon az
alakot.
— Hívd a rendőrséget — szólalt meg a lány újból, miközben én
még mindig értetlenül meredtem a férfira. Remegő kézzel elővettem a mobilomat,
és tárcsáztam a rendőrséget. Megígérték, hogy azonnal jönnek.
— Köszi, hogy elterelted a figyelmét — mondta a lány, még
mindig a kezében tartva a botot.
— Öö… Kösz, hogy leütötted.— A fülem mögé tűrtem a hajamat,
majd meghallottam a szirénákat. A lány bólintott jelezve, hogy innen már
egyedül is boldogul, én pedig kis híján összecsukló léptekkel siettem vissza a
kocsihoz.
— Ez meg mi a fene volt? — támadt le az öcsém, amint
kinyitottam az ajtót.
— Ne akard tudni — néztem rá sötéten, majd beletapostam a
gázba. Remek, máris kezdődnek a bonyodalmak, mint mindig, ha új helyre jövünk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése